Mi történt anyuval? – 3. rész

Az előző bejegyzésben arról volt szó, hogy léteznek-e alternatív terápiák, azokat ismerik-e az orvosok – és természetesen arról, mennyire is veszik számításba a beteg akaratát. A történetnek ez a része az orvosok, valamint a betegjogi képviselők magatartásáról szól – anyu történetével elmesélve.

Ott tartottunk, hogy édesanyánk végigcsinálta az összes kezelést, amit az orvosok előírtak számára, és minden vizsgálati eredmény javulást, gyógyulást mutatott. Anyu már csak a kötelező kontrollokra járt lelkiismeretesen – és természetesen nem hagyta abba az általunk összegyűjtött alternatív kezeléseket sem.

Aztán nyár elején panaszkodni kezdett rossz közérzetére, szédülésére,  amit jelzett is az aktuális ellenőrzésen kezelőorvosának – aki minden vizsgálat nélkül azt felelte: ezek még a kezelések mellékhatásai, minden rendben van, tessék megnyugodni.

Akkor még elhittük, hogy a folyamatos vizsgálatok, a rendszeres ellenőrzés, az orvosi felügyelet kizárja azt, hogy nagy baj legyen. Azt hittük, idejében észrevesznek bármi problémát, amiből baj lehet, és az időben felismert baj könnyen, könnyebben megoldható, kezelhető.

Aztán egy pénteki napon anyu már annyira rosszul érezte magát, hogy be kellett vinni a sürgősségire – ekkor már alig látott, mozgását irányítani is alig tudta. Ekkor sajnos pont nem voltam vele – az ország másik felében dolgoztam éppen, ezért egy ismerős vitte be őt a kórházba. A sürgősségin legalább 2 órát hagyták ücsörögni, mielőtt bármilyen vizsgálatot elvégeztek volna, majd miután elvégezték a koponya CT-t, közölték vele: tele van az agya áttétekkel. Kapott injekciót, két kitöltetlen receptet, és hazaküldték, hogy majd hétfőn menjen be a kezelőorvosához.

Igen, hazaküldték a kórházból, azt, aki alig látott, és a mozgását is alig tudta irányítani. Hazaküldték egyedül, egész hétvégére, azt, akivel éppen most közölték, hogy tele van az agya áttétekkel.

Hétfőn már együtt mentünk, meg sem álltunk az osztályvezető főorvosig – aki egyébként édesanyánkat alig néhány héttel korábban nyugtatgatta, hogy minden rendben, ezek még a kemoterápia és sugárterápia tünetei. Együtt mentünk, és nem álltam meg szó nélkül, hogy meg ne kérdezzem: ez mégis hogy történhetett? Hogyan lehet, hogy annak ellenére, hogy anyu jelezte a tüneteit, meg sem vizsgálták? Tudod, mit felelt erre az osztályvezető főorvos?

“Most döntse el, mit szeretne. Felelősöket keresni, vagy azt, hogy kezeljük az édesanyját.”

Igen, jól olvastad – bár ez lényegében zsarolásnak minősül, az osztályvezető főorvos mégis fontosabbnak érezte ezt ebben a formában megkérdezni, mint vállalni a felelősséget, akár két perc erejéig, szóban.

 További vizsgálatokat nem végeztek, kezelésként pedig azt javasolták az orvosok anyunak, hogy menjen sugárterápiára – sugarazzák az agyát – majd ezt követően vegyen részt ismételt kemoterápián, hiszen ha egyszer hatott az a szer a tüdejére, most majd hatni fog az agyára is.

Ekkor már nem hittünk az orvosoknak. Lehet, hogy furcsának tartod, lehet, hogy egyetértesz – de ekkor már egy szavukban sem bíztunk. Közöltük, hogy kérünk másodvéleményt – egyrészt a betegségről, hiszen semmivel sem támasztották alá, hogy anyu agyában daganatok vannak, másrészt a kezeléssel kapcsolatban.

Miért mondom, hogy semmivel sem támasztották alá az agyi áttétet, mikor készült egy CT felvétel?

Nos, anyu tüneteit több más betegség is okozhatta – orvosai ugyanis kizárólag a CT felvételen látható elváltozások, valamint az azokat körülvevő ödémák alapján állították, hogy az agyában áttétek vannak. Próbaképpen felhívtunk más orvost is, akitől az előzmény (tüdődaganat) közlése nélkül közöltük az eredményeket, és tudod, hány lehetséges betegséget sorolt fel?

Több, mint 10-et.

A CT felvételen ugyanis csak foltok látszanak – hogy biztosan megértsd: az látszik, hogy ott valami nem stimmel. De hogy pontosan mi, azt a CT felvétel nem mutatja meg. A CT-t leletező orvos is csak valószínűsítette, és MR vizsgálatot javasolt – amit, megmagyarázhatatlan és máig meg nem válaszolt okból nem végeztek el. Ha szeretnéd érteni, miért tartom ezt problémásnak, olvasd el ezt a bejegyzést is.

Pusztán a tüdődaganat előzménye miatt tényként kezelték, hogy anyunak agyi áttétje van. És punktum. 

Nos, ezért kértünk másodvéleményt, egy nemzetközileg elismert szaktekintélytől.

Ez az orvos azonnal fogadott, kérdéseimre készségesen válaszolt – valamint felhívta a figyelmemet anyu eddigi kezelése alatt elkövetett szakmai hibákra is. Ő volt az első orvos, aki őszintén beszélt – egy pillanatig sem próbált meggyőzni arról, hogy anyunak áttétje van. Azt mondta, valószínű, és a kezelés azért szükséges, mert kisebb kárt okoz, ha a diagnosztika során tévedés merült fel, mint ha valóban áttétről van szó, és azt nem kezelik egyáltalán. A kezeléssel kapcsolatban azt mondta, hogy minden attól függ, hatni fog-e – ha igen, akkor anyunak remek túlélési lehetőségei vannak, és ha bármi marad az agyban a kezelések után, azt majd ők, idegsebészeti módszerekkel el fogják távolítani.

 Mi történt eközben a kórházban? A betegjogi képviselő közbelép…

Míg a másodvélemény ügyében jártam el, addig édesanyánkat a kórházi ágyán meglátogatta az illetékes betegjogi képviselő. 

Kérés nélkül, hívás nélkül, minden nélkül tudta édesanyánk adatait, betegségét, kórelőzményeit.

Ami, lássuk be, nonszensz – totálisan törvénytelen, szabálytalan, de ez még hagyján.

Azzal kereste meg ugyanis édesanyánkat, hogy közölje: ne játszadozzon itt másodvélemények kérésével, mert az életébe fog kerülni, és jobb lesz, ha mi sem a kérdezősködéssel és balhézással foglalkozunk.

Igen, jól olvastad. A betegjogi képviselő^[1], aki elvileg azért dolgozik, hogy a betegek jogait képviselje, aki csak a beteg, vagy hozzátartozó kérésére a beteg érdekében járhat el, minden kérés és minden előzetes megkeresés nélkül egyszerűen csak megfenyegette az édesanyánkat.

A kezelést természetesen ettől függetlenül fogadtuk el – bár nem azon a módon, ahogy az orvosok szerették volna. A 30 napos sugárkezelést édesanyánk kezelőorvosai ugyanis úgy képzelték, hogy édesanyánk, daganatokkal és ödémákkal a fejében buszra/vonatra száll, többszöri átszállással minden nap, hogy a kezelésekre eljusson, majd onnan hazajusson. 

Persze, ezt sem hagyhattuk szó nélkül – végül többszöri, a kórházi dolgozókkal folytatott emelt hangvételű szóváltást követően elintézték, hogy anyu a sugárkezelést mint fekvőbeteg kapja meg.

És itt jön a halálos ítélet….

Mindeközben teljes titokban, tájékoztatás nélkül édesanyánkat gyógyíthatatlan daganatos betegnek minősítették, kezelését pedig átminősítették aktívról palliatívra (életminőség-javító, de nem gyógyító célú kezelés) – tehát lényegében ezalatt az időszak alatt ítélték halálra az édesanyánkat.

Mindezek után úgy döntöttünk, hogy a sugárkezelés befejezése után anyu már másik kórházban, másik megyében fogja folytatni a kezeléseket – ennyi hiba, ennyi gerinctelenség, ennyi embertelen bánásmódot követően már úgy éreztük, nem maradhatunk tovább ebben a kórházban.

Te mit gondolsz? Így kell viselkednie az orvosoknak? Így kell eljárnia a betegjogi képviselőnek? Oszd meg velünk a véleményedet!

A történet hamarosan folytatódik – egy másik megyében, egy másik kórházban, ahol már kimutatható, hogy anyu fejében a daganatok csökkennek, a kezelésre jól reagál. A következő bejegyzésben az orvosok meggyőződéséről, fásultságáról – és ezek betegekre gyakorolt hatásáról lesz szó. Tarts velünk!

^[1]1997. évi CLIV. törvény 30-33. § rendelkezései alapján