Mi történt anyuval? 2. rész

Az előző bejegyzésben ott tartottunk, hogy megkaptuk a diagnózist – tüdő daganat, adenocarcinoma malignum – és édesanyánk kezelőorvosa lényegében belekényszerített minket a kemoterápiába. Mi történt ezután?

Egészen egyszerűen megkezdődtek a kezelések. Édesanyánk rendkívül jó páciens volt, szóról szóra követte az orvosok és az ápolók utasításait. Az első részben megemlített kérdésrohamon kívül többé nem kérdezett – elfogadta, hogy orvosai mindent jól tudnak és csinálnak.

A kemoterápiás kezelések hétfői napokon történtek, három hetes turnusokban, ehhez be kellett feküdnie a kórházba.

Ugyan semmilyen tájékoztatást nem kaptunk a kemoterápia várható mellékhatásairól – a közismertek pedig közismertek voltak – igyekeztünk a káros mellékhatásokat minimalizálni.

Ehhez megpróbáltuk az orvosok segítségét kérni, mert mindenhol azt tanácsolják, minden kiegészítő kezelés előtt egyeztessünk a kezelőorvossal – nehogy hibázzunk, és a kezelés hatását csökkentsük.

Alternatív megoldások – ismerik-e az orvosok?

Mi a gyógyszerészet alapját képező gyógynövények használatát, és különféle tápanyagok, vitaminok használatát akartuk választani. Mikor az orvos segítségét, véleményét kértük, azt felelte:

Ha hisznek benne, csinálják.

Nos, ekkora dilettantizmussal ritkán találkozik az ember – főleg szakemberek között. A gyógynövények ismert hatásai az orvostudomány számára is ismertek – mielőtt még gyógyszereket gyártottunk volna, kizárólag ezek álltak rendelkezésre. Nem kell messzire menni – a csalán közismert hatása a vértisztítás, a citromfűé az értágítás, a zsálya idegrendszerre gyakorolt jótékony hatása is régről ismert és bizonyított tény.

A vitaminokról pedig régóta tudjuk, hogy életünk és egészségünk alapvető forrásai – olyan alapanyagok, melyeket a testünk a mindennapi működéséhez használ. Ezt az orvostudomány is elismeri, nemzetközi nevén RDA, magyar rövidítése NBÉ. Ezek értékeit orvosok állapították meg, pont a hiánybetegségek elkerülése és a gyógyulás elősegítésére – egy betegség esetén pedig ugyanúgy szükségesek, sőt, még jobban, mint egy egészséges embernél.

Nem boszorkányságról volt szó tehát, és nem is imáról, isteni beavatkozásról – pusztán tudományos tényekkel kapcsolatban kértük a szakember tanácsát, ne nekünk, egyszerű földi halandóknak kelljen kitalálnunk, mi lesz a megfelelő.

A választ már ismered. Ha hiszünk benne, csináljuk.

 Medica mente, non medicamente

Avagy ésszel gyógyíts, ne orvossággal. Ezt a tanácsot megfogadva, orvosi útmutatás nélkül, a sötétben tapogatózva, a józan “paraszti” észre hagyatkozva állítottuk össze édesanyánk alternatív, kiegészítő kezelését.

Az alapelv az volt, hogy mindent kapjon meg a teste, ami a gyógyuláshoz kell, és tartsunk tőle távol mindent, ami terhelheti, ami a gyógyulástól energiát von el.

Igyekeztünk kideríteni, hogy a kemoterápiához használt szer milyen károkat okoz anyu testében, és libikóka-szerűen próbáltuk ezeket a hatásokat ellensúlyozni.

 És úgy tűnt, sikerült.

Anyunak alig voltak mellékhatásai a kemoterápia alatt – a haj kihullásán kívül. Hányingere csak akkor volt, amikor elővigyázatosságból beszedte a hányinger-ellenes gyógyszert (!), de mikor azt elhagyta, a hányinger is megszűnt.

A leletek jók voltak, a vizsgálati eredmények szintén – bizakodtunk, és láthatóan anyu orvosai is bizakodtak.

Senki sem értette a kórházban, beleértve anyu betegtársait, orvosait és ápolóit is, hogyan viselheti anyu ennyire jól ezt az egyébként rendkívül terhelő és káros kezelést.

A kemoterápia után először immunterápiát javasoltak a kezelőorvosok, majd minden indoklás, tájékoztatás és kérdezési lehetőség nélkül előírták anyunak a sugárkezelést. Végigcsináltuk ezt is, minden lelet a helyzetnek megfelelő volt – minden javulást mutatott, az orvosok szerint anyu a gyógyulás útjára lépett.

Már csak kontrollokra kellett járnunk, amire rendesen el is mentünk.

Rövidesen folytatom a történetet – a következő részben szó lesz a betegjogi képviselőről, az orvosok felelősségvállalásáról, és még sok más kérdésről is!