Éhen halni egy kórházban – valóban csak rémmese?

Ebben a bejegyzésben, ahogy a címből is láthatod, arról lesz szó, lehetséges-e éhen halni egy kórházban. Miért? Mert megingathatatlan meggyőződésem, hogy szegény édesanyámmal ez történt, és véleményemet számos tény támasztja alá – cáfolni ugyanakkor semmi sem cáfolja.

Mi vezet az éhen haláshoz?

Első lépés az éhen haláshoz vezető úton az evési nehézség, amely jelentkezhet több formában – lehetsz pusztán étvágytalan, vagy kihányhatod az ételt, amit elfogyasztottál, esetleg fizikai akadály miatt lenyelni sem tudod. Így kezdődik, ez az eleje. Ennek következtében veszítesz a testsúlyodból – ami nem feltétlenül lenne baj, ha a fogyás lenne a célod. De nem az – van egy betegséged, és mindegy mi, ha a súlyvesztés az evési zavarok miatt következik be. Az egészséges embernek nem árt, ha fogy egy pár kilót, vagy hízik néhányat, de egy betegnél…

A következő lépés az, hogy a fogyás miatt egyre gyengébb leszel. Egyre kevesebb dolgot tudsz elvégezni saját erődből, egyre több dologhoz kell segítség – először csak a bevásárláshoz, majd a házimunkához, aztán az öltözködéshez, ezt követően az ágyból való felkeléshez, végül pedig már a felüléshez is. Eközben egyre fáradékonyabb leszel, már a legkisebb mozdulat is nehezedre esik. Mindez kihatással van a hangulatodra is: elmegy az életkedved, és még az a maradék étvágyad is, ami volt.

Mindeközben észrevétlenül nem csak a zsírpárnáidtól szabadulsz meg, hanem csökken a létfontosságú szerveid mérete is. Rosszabbul működik a szíved, a tüdőd, a májad, a veséd, könnyebben kapsz el fertőzéseket, romlik az emésztésed, aminek következtében a még bevitt táplálék és a betegségedre szedett gyógyszereid sem képesek rendesen felszívódni, s így a betegségedre hatni sem.

Végül, mindezen szenvedések után olyan fokon károsodnak létfontosságú szerveid, hogy kómába esel és meghalsz – és bár az ezt megelőző hetekben az éhezéstől magától az élethez sem volt semmi kedved, ez a végkimenetel attól még nem lesz elfogadható.

De előfordulhat-e ez egy kórházban?

Abszolút jogos a kérdés – és másfél évvel ezelőtt még azt a választ adtam volna, hogy kizárt dolog, ilyen egy kórházban nem történhet meg, ahol folyamatos orvosi felügyelet, számtalan – otthon egyébként elérhetetlen – eszköz áll a rendelkezésre.

Az elmúlt időszak tapasztalatai, és az azóta tudomásomra jutott adatok viszont az ellenkezőjét támasztják alá: azt, hogy ez a borzalom igenis megtörténhet egy kórházban is. Akár holnap, akár veled is.

De hogyan lehetséges ez?

Amikor kórházba kerülsz, elvileg rögzítik az adataidat. Elvileg rögzítik a testsúlyod és a testmagasságod is, melyből egy egyszerű képlettel kiszámítható a testtömeg-indexed. Ezen információ alapján elvileg besorolnak egy kategóriába – túlsúlyos, normális, alultáplált. Elvileg, ha alultápláltnak minősülsz, akkor ennek alátámasztására további vizsgálatokat végeznek rajtad.

Ha még nem vagy alultáplált, de a kórházban az étel 1/3-át visszaküldöd, az ápolók elvileg jelzik a kezelőorvosnak, aki elvileg többször is ellenőrizheti, hogy fogytál-e, és mivel a magasságod nem változik, így elvileg a testtömeg-indexedet is pillanatok alatt kiszámolja – s ha a fogyás miatt az alultápláltság veszélye fenyeget, elvileg megfelelő tápszerekkel, egyéb módszerekkel megakadályozzák ezt.

Mondom, elvileg.

Gyakorlatilag nem számolnak semmit, csak felírják az adatokat, amivel aztán nem csinálnak semmit. Ha gyengeségre panaszkodsz, közlik, hogy ez normális a te betegségednél – hiszen minden betegségnél jelentkezhet gyengeség. Nem táplálnak. Nem etetnek. Ha nem eszel, nem eszel, a te bajod. A hozzátartozód hiába teszi szóvá, hogy nem eszel, a vállukat vonogatják, közlik, hogy bizalmat kérnek, ők pontosan tudják, hogy mennyi kalóriára van szükséged…

Idézet a könyörgésemből, melyet édesanyám orvosainak írtam – azt kérve, könyörögve, ne hagyják éhen halni az anyukámat:

„Azzal a kéréssel fordulok Önhöz, hogy mielőbb kezdjék meg édesanyám, …. mesterséges táplálását. Szegény édesanyám ugyanis kórházi tartózkodása alatt több, mint testsúlya 15%-át elveszítette, ami elsődlegesen annak köszönhető, hogy normál táplálkozással nem képes teste napi kalória és tápanyag igényét fedezni. A további fogyás, és az alultápláltság káros szövődményei elkerülése érdekében kérem, ne várjanak tovább – ne hagyják éhen halni édesanyámat egy kórházban.

Legutóbbi látogatásom során például ott volt a szekrényén az előző esti kefír, amelyből még egy teáskanálnyi is alig hiányzott, a reggeli kenyérből és felvágottból egy falat hiányzott, de az is ott volt visszaköpve szalvétában – az ebédjéből pedig 3 kanál csontlevest fogyasztott el, semmi mást. Többszöri beszélgetésünk alapján kijelenthető, hogy ez rendszeres, az étel kifordul a szájából, ezért nem eszik – ennek köszönhető a borzasztó mértékű fogyása is.

…

Tudom, hogy a kórházak tiszteletben kívánják tartani a betegek személyiséghez fűződő jogait – és ez nagyon helyes. Azonban a betegeknek, s így az édesanyámnak is joga van az életben maradáshoz, a testi épségének megmaradásához – és ez a jog erősebb az összes többi jognál, még a méltósághoz való jognál is. Pontosan ez az oka annak, hogy nem kell a beteg beleegyezését kérni például a sürgős, életmentő beavatkozásokhoz – úgyhogy nagyon szépen kérem, vegyék ezt figyelembe kezelése során.”

Választ, természetellenesen, nem kaptam.

Mikor ezt írtam, még nem tudtam, hogy létezik egy szabályozás, úgynevezett orvosi szakmai protokoll, mely kötelezően előírja az orvosok és az ápoló személyzet számára a kívánt és ésszerű magatartást. Ekkor még nem tudtam, hogy az alultápláltság (orvosi nevén: malnutríció) szűrésére és kezelésére vonatkozó szakmai protokoll[1] pontosan azt írja elő, amit én kérek.

Csak azt tudtam, hogy nem akarom, hogy az édesanyám éhen haljon. Csak azt tudtam, hogy ezt egy orvosnak tudnia kéne kezelni. Csak azt tudtam, hogy elfogadhatatlan éhen halni egy kórházban.

Tény, hogy édesanyám kórházba kerülésekor (amely a kiszáradás miatt történt) 47 kg volt. Tény, hogy amikor kihozták a kórházból, már csak 35 kg volt. A kiszáradás miatti kórházba vitele és elhalálozása között alig 5 és fél hét telt el.

Tény, hogy édesanyám kortikoszteroidot szedett, melynek az egyik jellemző mellékhatása, hogy az arc megdagad. Tény azonban, hogy ezt a gyógyszert kezelőorvosai tudtával, sőt, kifejezett utasítására szedte. Tény, hogy az alapbetegségének kezelése súlyos mellékhatással (hányás) járt. Tény, hogy kórházba kerülését megelőzően segítséggel ugyan, de élhető életet élt – és tény az is, hogy kórházba kerülését követően egyre gyengébb és gyengébb lett, komoly mértékben fogyott, majd meghalt.

Orvosai szerint a daganattól, – attól a daganattól, mely a kezelések hatására harmadakkora lett, mint azt megelőzően, és amely háromszoros méretű korában sem okozott gyengeséget, fáradtságot, hányást – és nem attól, hogy nem evett.

Tudod, mit? Döntsd el te, hogy szerinted melyikünknek van igaza.