Éhen halni egy kórházban – jogi háttér

Ebben a bejegyzésben megemlített protokollról lesz szó, lehetséges-e éhen halni egy kórházban – most pedig a kérdés szabályozását veszem elő. Merthogy szabályozva van – nézzük meg, mit mondanak a szabályok.

 „I. Alapvető megfontolások

• A táplálkozás alapvető fiziológiai szükséglet, amelyet ha nem elégítenek ki, az egyén halálához vezet.
• A malnutrició minden esetben a beteg állapotát jelentősen súlyosbító (komorbid) tényező.”

Meglepő információ? Nem mondanám.

De nézzük meg, miért is hozták létre ezt az előírást:

„A Magyar Dietetikusok Országos Szövetsége 2004.-ben végzett vizsgálata alapján az alapellátásból kórházba került 1266 beteg tápláltsági állapot szűrésekor 41% volt közepesen ill. súlyosan veszélyeztetett a malnutrició szempontjából.”

Jól olvastad. Ezt sem én találtam ki, és őszintén szólva komolyan megdöbbentett, hogy orvosi kezelés és felügyelet alatt álló emberek ilyen nagy számban veszélyeztetettek amiatt, hogy nem esznek eleget. 41 %, ami azt jelenti magyarul, hogy a vizsgált betegek majdnem fele ebbe a kategóriába esett.

Miért volt szükség erre az előírásra? Miért kell megmondani az orvosoknak, hogy a betegeknek evésre van szükségük? Meg kell mondani egyáltalán? Hogyhogy nem tudják maguktól?

Tudnod kell, hogy ezeket az előírásokat – mint a legtöbb előírást – azért kell meghozni, mert bár ez az ésszerű, szakmailag, emberileg, gazdaságilag, vannak, akik mégsem követik.

Vegyünk egy egyszerű példát: a törvény megtiltja neked, és mindenki másnak, hogy lopjon. Ugyanakkor, ha soha senki sem lopna, nem kellene törvényben szabályozni azt, hogy ez tilos. Ha soha, senki sem lopna, nem is lenne ilyen fogalom – az emberek értetlenül néznének, hogy miről is van szó? És bár a többség nem lop, mégis vannak, akik így tesznek, ezért az állam a többi ember védelmében megalkotja a lopás tilalmára vonatkozó törvényt.

Tehát: ha minden orvos számára egyértelmű lett volna, hogy az alultápláltság súlyos szövődményekkel, vagy akár halállal is járhat, és minden orvos ennek megfelelően kezelte volna a betegeket, a fent említett vizsgálat maximum 1-2%-os eredményt ért volna el (hiszen kerülnek kórházba hajléktalanok és nagyon szegény emberek is, és náluk gyakori probléma ez) és ezt a szakmai protokollt, előírást nem lett volna értelme megfogalmazni.

Az előző bekezdésből két lehetséges következtetést lehet levonni: vagy nem volt egyértelmű az orvosok számára az alultápláltság veszélye, vagy nem ennek megfelelően kezelték a betegeket.

Azt kizártnak tartom, hogy ne tudnák, ne ismernék az orvosok ezt a veszélyt, hiszen már egy általános iskolás kisgyermek is tudja, ha nem eteti a kutyáját/macskáját/tengeri malacát/aranyhalát, az előbb-utóbb elpusztul. Az orvosok pedig az általános iskolás gyermeknél jobban képzettek – főleg az egészség és betegség kérdésében.

Azt viszont nem tartom érthetőnek, hogy ha tudták, tudják, hogy az alultápláltság milyen súlyos szövődményekhez vezethet, miért nem kezelték, kezelik ennek megfelelően a betegeket.

Azt a magatartást, melynek következményébe belenyugszol, szándékos magatartásként értékeli a büntetőjog[1] – gondatlanságról pedig akkor beszélhetünk, ha a magatartásod következményeit ismered, de könnyelműen bízol azok elmaradásában[2]. Ha a következmény halál, a törvény mindkettőt büntetni rendeli. Egy orvos esetében, aki tökéletesen tudja, hogy az éhezés hosszútávon halálhoz vezet, vajon szándékos, vagy gondatlan magatartásról beszélhetünk? Vajon az orvos belenyugszik-e cselekedete, illetve mulasztása következményeibe, vagy pedig alaptalanul bízik a csodában?

És vajon különös kegyetlenségnek (súlyosbító körülménynek) számít-e, ha valakit, akit a gondozásunkra bíztak, hagyunk éhen halni?

De ha létezik ez az előírás, miért nem tartják be?

Nos, ismét jogos a kérdés, és ha az előző példánál (lopás) maradunk, mindjárt jobban meg fogod érteni.

Az emberek elzárják tulajdonukat, hogy megvédjék azt a tolvajoktól – a boltokban is számos lopásgátló módszer, és sok helyen videókamerás megfigyelőrendszer működik. Mindemellett az emberek tudják, hogy ha lopnak, az néhány évet is jelenthet

a börtönben – és hiába van ott a várható következmény, mégis vannak, akik ennek ellenére lopnak.

Az orvosok hibáival szemben azonban ma Magyarországon jobbára csak polgári peres, úgynevezett kártérítési igénnyel szokás fellépni – holott ha egy orvosi műhiba vagy orvosi magatartás egészségromláshoz, esetleg halálhoz vezet, ott lenne erre a célra a büntetőjog is. A büntetőeljárás megindításához azonban minimális szinten feljelentés szükséges, enélkül senki sem tesz semmit.

A feljelentés azonban Magyarországon még akkor is elmarad, ha az éhen halásnál és a szándékos éheztetésnél egyértelműbb műhiba lép fel, például, ha műtét során a beteg testében felejtenek egy műszert. Ennek okáról egy gyakorló jogászt kérdeztem meg, aki azt válaszolta nemes egyszerűséggel, hogy elég nehéz lenne olyan ügyészt találni az adott megyében, akinek egyetlen hozzátartozója sincs, aki az érintett kórházban feküdne – és erősen javasolt, hogy még a kártérítési igény érvényesítésére is igyekezzünk más megyéből ügyvédet keríteni.

A kártérítés összegét – ha a bíróság sok-sok évi pereskedés után megítéli, a biztosító fizeti, tehát a felelős orvos akárhogy is nézzük, az összes hátrányos következmény alól mentesül.

Hogy előző példámnál maradjak, képzelj el egy olyan világot, ahol ugyan tiltja a törvény a lopást, azonban azt, aki lop, semmilyen hátrányos következmény nem éri. Nem megy börtönbe, az okozott kárt valaki megtéríti helyette – vajon egy ilyen világban több lenne-e a tolvaj, vagy kevesebb?

Igen, jól érted. A végkövetkeztetésem az, hogy ugyan létezik ez a szakmai előírás, azonban annak betartását a kutya nem ellenőrzi, és a be nem tartásából senkinek semmilyen hátránya nem származik – a beteg és hozzátartozói kivételével.

Nincs következmény.

Az olyan szabályoknak, melyeknek betartásához illetve be nem tartásához semmilyen hátrányos következmény nem fűződik, véleményem szerint alig valami értelme van, főleg, ha figyelembe veszed azt, hogy még azokat a szabályokat sem tartják be sokan, melyek megszegőit a törvény akár több évi börtönbüntetéssel „jutalmazza”.

De kinek jó ez?

Ahhoz, hogy érthetővé váljon az egész folyamat, tudni kellene, vajon kinek származik előnye ezekből a mulasztásokból. Érthetőbb lenne, ha tudnánk, hogy valahol, valakinek, legalább egyetlen embernek előnye származik belőle. De vajon kinek származik ebből előnye?

A betegnek egyértelműen rossz. A hozzátartozónak szintén. Az egészségügynek rengeteg pénzébe kerül – több, feleslegesen kórházban töltött nap, rosszabbul felszívódó gyógyszerek (ugyanahhoz a hatáshoz több gyógyszerre lesz szükség), az orvosoknak és az ápolóknak pedig minden beteg halála, még egy végstádiumos rákos beteg halála is kudarc. Még csak azt sem lehet mondani, hogy a ma népszerű „gyógyszermaffia-elmélet” szerinti „gonosz” gyógyszergyárak érdeke lenne, hiszen csökkenő népesség esetén a növekvő elhalálozások száma hosszútávon a gyógyszerfogyasztók számának csökkenéséhez vezet – és ráadásként egyre több ember fordul el az orvosi kezelésektől, így pedig a gyógyszerek használatától is.

Nem érdeke tehát senkinek.

Miért járunk tehát azon az úton, amely mindenkinek rossz, és senkinek sem jó? Miért kínzunk beteg embereket éheztetéssel?

Vajon hány embernek kell még meghalnia, vagy súlyos károsodásokat elszenvednie, hogy e helyzet végre megváltozzon? Vajon hány hozzátartozónak kell még végignéznie, ahogy kórházban fekvő szerette elsorvad az éhezés következtében, mielőtt valaki tenne valamit? Mikor látjuk be végre, hogy a helyzet tarthatatlan, hiszen sem orvoshoz, sem emberhez nem méltó?