Ami mindannyiunk testében jelen van, és mindannyiunk testében a legnagyobb arányban van jelen, az nem más, mint a víz – 60-75%-ban. És hogy ennyire ne legyen egyszerű, ez a vízmennyiség nem egyszerűen víz, hanem sós víz.
Ez a sós víz az alapja az életünknek, a testünk működésének – minden sejtünknek és minden szervünknek elengedhetetlenül szükséges a normális működéshez. Ennek jelentős hiánya kiszáradást okoz, kisebb mértékű, de állandó vagy rendszeres hiánya pedig hosszútávon működési zavarokat okoz az emberi testben.
A teljesség igénye nélkül íme, néhány működési zavar, melyek később további működési zavarokat okozhatnak:
- székrekedés: a vízhiány egyik legjellemzőbb tünete, hiszen a vastagbél feladata a test vízháztartásának ellenőrzése, és hiány esetén a székletből a maximális vízmennyiség visszaszívása. A székrekedés következtében kialakulhat aranyér-betegség, a vastagbélben túl sokáig tartózkodó széklet pedig a kutatások alapján a vastagbél további megbetegedéseihez, többek között vastagbél-daganathoz vezetnek.
- anyagcsere-zavar: a sejtek víz hiányában nem tudnak megszabadulni a testbe került méreganyagoktól, ahogy a mosógép sem képes víz nélkül tisztára mosni a ruhádat. Ennek következtében sejtjeid nem tudnak megtisztulni, megújulni: felgyorsult öregedés következik. A méreganyagok, melyek a testedben maradnak, felgyűlhetnek, és további problémákhoz vezethetnek: lerakódhatnak az érfalakon, a szerveiden, a bélfalakon, a csontokon, ezzel érelmeszesedést és egyéb, komoly betegségeket okozva – többek között akár rákot is.
- sóhiány: bár sok orvos azt mondja, vigyázzunk a sófogyasztással, a valóság mégis az, hogy a kevés só is komoly bajt tud okozni. Ahhoz ugyanis, hogy a víz a sejtből a sejten kívülre kerülhessen, meghatározott arányban kell lennie a sejtet körülvevő vízben a sónak – ezt hívják ozmózisnak. A sóhiány jellemző tünetei a gyakori vizelés, a fejfájás – és ha nyelvünk „sótlan ember” kifejezését is figyelembe vesszük, akkor kifejezett tünete a kedvetlenség, közönyösség is.
- szájszárazság: rendkívül következetesen, ha kevés a víz, kevesebb a nyálunk is. De miért baj ez? Mert a nyál igen hasznos testünk számára. Szükség van rá többek között az emésztéshez, a nyeléshez, de a szájban található nyálkahártyák működéséhez is. Ha kevés a nyál, nehezebben eszünk, az étel megrágása kevésbé lesz hatékony, így romlik az emésztés hatásfoka. A keményítők felszívódásában is jelentős szerepe van a nyálnak, tehát ha kevés a nyál, a keményítők is kevésbé szívódnak fel. A nyálkahártyák kiszáradása pedig a nyálkahártyák védő szerepét rontják, könnyebben kaphatunk el bakteriális, gombás, vagy vírusos megbetegedéseket.
De vajon kapsz-e elegendő vizet és sót egy kórházban?
A tapasztalat azt mutatja, hogy nem. Többnyire fel sem mérik a kórházakban, mennyi folyadékot fogyasztasz, meg sem kérdezik, mennyit iszol. Ha a kiszáradás már fennáll, kapsz infúzióban sóoldatot – de a csekély mennyiségű vízhiányra nem, vagy nem megfelelően reagálnak.
Miért mondom ezt?
Mert édesanyám, mikor kiszáradás miatt kórházba került, egy napig kapott csak sóoldatot. Ezt követően azonban, egy-két nappal a kiszáradást követően székrekedéssel küzdött, mely egyértelmű tünete a vízhiánynak. Tudod, mit kapott rá?
Nem vizet. Hashajtót.
Igen, hashajtót – egy olyan beteg, aki éppen kikerült a kiszáradás állapotából, olyan szert kapott, mely a vízhiányát tovább súlyosbította. Mikor ezt szóvá tettem, úgy néztek rám a kórházban, mintha valami hihetetlen dologról beszélnék. Ugyanis bevett szokás székrekedésre hashajtót adni a kórházakban, anélkül, hogy a vízhiány állapotát megszüntetnék, vagy esetleg a hashajtó mellé több folyadékot adnának, hogy elkerüljék a kiszáradást.
Mit gondolsz, ez a gyakorlat megfelel a gyógyítás céljának? Vagy akár csak az állapot fenntartás céljának?
Igen, ez így van.
Édesanyám azért került kórházba, mert nem szedte a vízhajtót, és majdnem megfulladt. Hiába volt a gyógyszer, nem vette be. Egyszer kijött a háziorvos (pénz is kapott), másodszor már nem jött, mert nem az a dolga, hogy injekciót adjon, ha nem hajlandó gyógyszert szedni a beteg. Amikor újra kijött, mentőt kellett hívni, és megfenyegetett, hogy megérdemelném, hogy feljelentsen, mert gondatlan vagyok. Nem vagyok képes elérni, hogy 80 éves anyukám bevegye a gyógyszert.
Anyám pedig kérte, hogy ne engedjem kórházba, mert ott megölik. Amikor elvitte a mentő, közölte, hogy gyilkos vagyok.
Ott napok alatt kihajtották a vízet belőle, egyre kisebb lett. Pár napig jobban lett, bizakodott, majd a kapott gyógyszerektől vért hányt, és meghalt. Nagyon ritkán és minimális gyógyszert szedett, szerinte nem bírta a szervezete.
Párom hasonlóan.
Súlyos agyinfarktus után került kórházba, bénán, némán, de jó testi állapotban. Mivel félig a szája is lebénult, nagyon kevés vizet tudtunk vele lassan megitatni. Pár napig kapott infúziót, majd nem tudom azért-e, mert kitépte, abbahagyták. Szó szerint éhen és szomjan halt. Azt nem tudom, hogy jobb lett volna-e, főleg neki, ha némán, bénán életben marad.
Ez csak két példa, de biztosan mindenkinek van ilyen példája, hogy a beteg, mire meghal, sem enni sem inni nem tud, és nem pótolják. Viszont azt sem tudjuk, hogy életben maradtak volna-e, ha infúziót kapnak folyamatosan. Én pénzt is adtam mindkét esetben mindenkinek, ismeretséget is szereztem. Őszintén, nekem eszembe sem jutott, hogy miért nem táplálják és pótolják a vizet mesterségesen.
Erzsébet
Kedves Erzsébet!
Köszönöm a hozzászólást.
Valóban, nagyon gyakran tapasztalom, ahogy anyu esetében is tapasztaltam, hogy sok orvos előbb fenyeget, vagy a markát tartja a borítékért, mint eleget tegyen kötelezettségének és esküjének.
Ahogy például édesanyád esetében is félrevezetett – mert igenis, az is a dolga az orvosnak, hogy ha a beteg nem szedi a gyógyszert, és ezért az állapota súlyosbodik, a szakma szabályainak megfelelően ellássa – akár akarata ellenére is.
Ráadásul az orvosnak vannak eszközei. Orvosi és jogi eszközei – ha a beteg “önveszélyes”, az orvos szavára pillanatok alatt gondnokság alá helyezik (míg nekünk ez egy évekig elhúzódó per), és ha szükséges, erővel, akarata ellenére is ellátják.
Míg nekünk, hozzátartozóknak a kedves rábeszélésen, az aggódáson kívül szinte semmink sincs.
Őszintén sajnálom, ami édesanyáddal és a pároddal történt – és bár magam feszegetem a témát, mégis, minden alkalommal megdöbbent, mikor azzal szembesülök, mennyire mindennapos is ez a hozzáállás az egészségügyi dolgozók körében.